Ideje felébredni a kis rózsaszín álomvilágból!-mondják a barátnőim, mert szerintük én abban élek.Hát akkor felébredtem! Észre veszem, hogy semmi sem változott! Miután kimondtam, hogy szeretlek, ő annyit súgott a fülembe: ezt akkor is fogom tudni, ha nem mondod el harmincszor. Hát ennél jobban  még semmi sem esett: mintha nyakon öntöttek volna, valami eges vízzel. Azt hiszem, akkor nem teljesen fogtam fel, hogy mit is mondott, csak utána kezdtem el rajta töprengeni. Mikor este beszéltünk, megemlítettem neki, hogy ez mégis mi volt.A válasz: rájöttem, hogy nem kell mindig mondani(ekkor gondoltam magamban:azért nem mondod, mert nem szeretsz);a szüleim se mondják minden percben, hogy szeretlek, de attól még tudják. Hát lehet, hogy a szülők valóban tudják de én??? Ez nem szerelem az már biztos!!!Annyira jó lett volna, hogy ha mindez nem csak egy hamupipőke álom, hanem a valóság.Tévedtem.Megint.